A méhészkedés komoly múltra tekint vissza, hiszen már több mint 6000 éve foglalkozik az ember ezzel a tevékenységgel. A méhek voltak az első rovarok, amiket az ember háziasított. A méz és más méhészeti termék fogyasztása azonban ennél is régebbre nyúlik vissza. Barlangrajzok és egyéb régi leletek bizonyítják, hogy már a modern ember ősei is ismerték és fogyasztották a méhek által készített termékeket.

Az ókori civilizációban is nagy jelentősége volt a méhészkedésnek. Minden kultúrában megtalálható valamilyen formában a méhészkedés, és mézfogyasztás. Voltak vidékek, ahol háziasított méheket tartottak, mint például Egyiptomban. Itt a Nílus teljes hosszában hordták hajóval a kaptárokat, hogy új méhlegelőket keressenek. Indiában viszont a vadméhek termékeit gyűjtötték be és fogyasztották.

A méznek minden fele nagy jelentőséget tulajdonítottak. Volt, ahol a bőség jelének számított ez a termék. (Gondoljunk csak a tejjel-mézzel folyó Kánaánra.) Az ősi Kínában már a gyógyászati jelentőségét is felfedezték a méznek, és rengeteg betegség kezelésre használták ezt alapanyagként. A méz felhasználásának számtalan formája ismert volt már akkoriban is. gyógynövényekkel keverték, és így fogyasztották, de külsőleg is használták, sebek, fekélyek kezelésére.

Egyes helyeken mézbort, illetve mézsört készítettek belőle. A méz a természetes cukrok mellett nagyon sok értékes összetevőt is tartalmaz, így fehérjéket, vitaminokat és egyéb elemeket, amelyekre nagy szüksége van a szervezetnek. Ezért mind a mai napig nagy jelentőséget tulajdonítanak neki a természetgyógyászatban.